1. oldal
próza, versek
Szépirodalmi Folyóirat
"Szépszó és Értelem"
KÖNYVAJÁNLÓ
2012. november 20.
XI. évfolyam 11. szám
TARTALOM
Gioachino Rossini
Semiramide, Overture.
Prague Sinfonia
Christian Benda vezényel.
Jó volna olyan magyarokat látni,
akikkel idő jöhet el, szabad,
s remény, amilyet negyvennyolcban égig
lobbantott fel gyönyörű pillanat.

Igen, igen, de hol van az a zászló, -
és hol vannak méltóképp magyarok?
Itt is, ott is a múltat hamisítók,
s a kétfejű sas megszaporodott.

Magyarok? Nézz e pusztuló világra!
Milyen hiába e tájon a szó,
ha azt dicséri, mi valóban szép volt,
s elítéli, ami alávaló!

Ami nekem fáj, - fáj-e az még másnak?
Vagy már a lélek mindenütt beteg,
s gőg szónokol csak bamba birkanyájnak, -
igazság, ízlés, szépség elveszett?

Lehetetlent látomásként teremt meg
a költő, - és egy vágyott égnek ad
Csillagot, amely szépséggel ragyog be,
ölel piros, szívbéli álmokat.

Én megvetem hajlongó szolganéped,
Mammon, s országod, amelyben halott
a becsület, ahol hallgat a gyáva,
s egymást lökdösik kapzsi magyarok.

Van, aki tényleg hiszi: ez szabadság?
Igen? Nézzen ki börtönablakán!
Hűségem csak tiéd, Te másik Ország:
elképzelt népem, elképzelt Hazám.

(2012)

Lelkes Miklós
Jó volna olyan magyarokat látni
Évről évre összeterelték és nyírták -
s mindig békésen tűrték a birkák,
az akolmeleg őket úgy összezárta,
hogy bólogató lelkük ezt  szinte várta.
És ahogyan a szűk térben összeálltak,
úgy érezték, minden jó, mert sose fáznak,
s ha a pásztoruk rájuk küldte az ebet,
megköszönték a bokájukba mart sebet.

Tehát jól megvoltak voltaképp a birkák.
A napi zöldfélét maguknak kisírták,
s ha kissé elengedték őket a mezőn,
lelkesen bégettek kint a friss levegőn,
hisz süt a nap, zöld a fű,  és jó a pásztor,
lám, milyen dús rétre vitte most a háztól.
A türelmetlen báránykák nagyon ritkák:
boldogok és hálásak voltak a birkák.

Mind úgy érezték, jó e békés birka-lét
így sohasem lehet közöttük ellentét,
a birka mindig szelíd és engedelmes,
ha bántják is, legfeljebb magában nyeldes,
s ha kiválasztanak egy pörköltnek valót,
vagy épp bundájából készítnek takarót,
szőnyegnek vetik a kikészített irhát,
a nyáj még együtt marad, vélik a birkák.

Egyszer valamikor – talán tavasz tájon  -
valami fura láz futott át a nyájon,
történt, hogy egy részeg és goromba juhász
reájuk uszított három csahos kutyát.
Egy megsérült birka szörnyű fájdalmában
nekirontott, majd tiporták valahányan.
Báránytól az ilyen pillanatok ritkák:
lázadni kezdtek a már nem békés birkák.

Ahogy a kutyákat halálra taposták,
valami furcsa köd ülte meg a csordát.
Az ürü szarvával a juhászra rontott,
ettől a többi is megveszett, megbomlott,
kampósbotja pördült távol a juhásztól,
így nem volt fegyvere döfködni, mint máskor.
Másnap az újságok címlapokon írták:
Elpusztult a  juhász, legyőzték a birkák.

Ajánlás

Herceg, tanuld meg, hogy aki mindig jámbor,
egyszer majd elunja, hogy gyötri a pásztor,
akkor visszatámad, és követi mind. Hát
ne hidd azt, hogy mindent eltűrnek a birkák!


Köves József
Ballada a lázadó birkákról

l
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Ha jellemezném, mely „korban éltem én”*,
sorolhatnám a tankot, éhezést, sáncokat,
gázkamrákat, börtönt e züllött féltekén,
hol ezrével hull a sok vétlen áldozat.

Hol tébolyult festő imádott példakép,
haza, melyben a tisztes polgár félve tűr,
nemzet, mely kitagadja saját gyermekét,
s vezényszavak harsognak felénk németül.

Hol eredendő bűn vétlen származásod,
s ha nem jut számodra pecsétes menlevél,
már anyád méhében saját sírod ásod,
így boldog az asszony, ha csendben elvetél.

Hazámban, ám mégis száműzötten élek,
balladát suttog az éj fekete ajka,
rothadó bűzt áraszt a sajduló enyészet,
s a létet a remény vékony szála tartja.

Arrébb a lángok haragja felmorajlik,
mintha mást kívánna, ki légyen martalék,
verőlegények részegült tánca hallik
- valakin égető sebeket mart a lét.

Összeszorult szívvel markolom a semmit,
hisz fegyverem nem más, csak egyszerű irón,
míves köteteknek képzelgem a fecnit,
s rovom a sorokat, míg élek, míg bírom.

Összeácsolt bódék bűzös börtönében
- hová a holdfény is csak rémülten tekint -
bízunk a túlélés ősi ösztönében,
pedig holnap tömegsírt ásatnak megint.

… megölhetnek… s mi marad árván utánam?
Néhány ív renitens, lázadó gondolat,
epizódok abból, hány poklot megjártam…
az élet véste e morajló sorokat.

Vágyódhattam egykor másfajta halálra,
ám szolgalelkű költőt kivetne a föld.
Nem hallgatok másra, csak hitem szavára
- elmém folyton neszez… túl zajos a csönd.

De lassan az éjek gyászos, néma leple
elfedi göröngyös, névtelen sírhelyem,
s bogáncsos kóró nő az elvadult gyepre,
ám remélem, tovább küzd, aki hitt nekem.

Riadj fel álmodból! Légy költő, vagy paraszt
- üvölts ki valódból: nem kell több áldozat!
Tajtékozzon dühöd, csorbuljon a lakat,
gyújts a lelked mélyén derengő lángokat!

Csiholj kéklő szikrát, növessz izzó lángot,
melengesd életre a megdermedt hitet,
igaztévő kézzel szaggasd szét az átkot,   
ne légy, ki szolgaként vesztébe siet!

Nőjön fel a nemzet, s egy célért feszülve
vegyék át a zászlót hozzáértő kezek,
hisz sírokat ásunk némán, szégyenülve…
ma még a hajnal pírja is vért könnyezett.

Mielőtt sorsával bárki számot vetne,
higgye, hogy gyermekének - ki lesz majd egykoron -
nem a légópince lesz majd hálóterme,
s labdát fog kergetni aranyló dombokon.

Ha itt vég, s én már eldobom a lantot,
jöjjetek dalnokok, kik makacsul hisztek,
ébresszetek elmét, rázzatok harangot,
s emeljetek gátat a hömpölygő víznek!

Mert hitünk nem más - szikrázó éji csillag
fényévekre sziporkázó, kortalan tüze…
jöjjetek hát költők, s higgyétek, hogy pirkad,
hisz a század tollaitok által üzen.

* „korban éltem én” - idézet Radnóti Miklós:
Töredék című 1944. május 19 - én íródott verséből

Mentovics Éva
Üzenet a sír pereméről
Radnóti Miklós halálának évfordulója alkalmából,
valamint mementóként a kornak, mely Őt halálra „ítélte”
Győzni, azt megtanított az apád.
Csupa Győző meg Viktor a család.
De amit a sors ad, el is veszi.
Te is tanulj meg szépen veszteni.
A bálványok végül leomolnak,
és jaj a legyőzött victoroknak!

(2012. szeptember)

Mándy Gábor
Egy Viktorhoz
Sárközi László
...gazdag most ez az ország...
...gazdag most ez az ország; cifrább lett a szegénység,
gömbölyded fenekünkön méregdrága a nadrág
s lelkünkben gyökeret vert, germánmód a kevélység.

Kurvák lesznek a srácok, durvák lettek a lányok;
pénzben mérik az embert, szépség már csak a nagyság,
irtózzák, aki csóró, becsmérlik; „csupa szarság”,
orcátlan leleménység formálják e világot.

Bűnös mind, aki itt él! eltompult a gyalázat:
hullák háta a lépcső s fejlődjön – csak a gazdag?
munkások – nagy a gondjuk; gyomrukban van a maszlag,
madzag kell derekukra: húz, fog s tartja a hátat!

Ochlokrácia lettünk, tán új szó fületeknek
s tompán döng fejetekben? megkéstünk; sok a vadkan
s így mást még mit üzenjek? Nyaljátok ki a seggem...

Csupán a tébolyult üvölt 
s a siketnéma hallgat.
E hajnalon belep a csönd,
ám füle nőtt  a falnak –
Az elrémítő hatalom
torkán akad még a tömeg!
A faluszélig hallhatón
húznak  egy harangkötelet…
Simonyi Imre
HATALOM
1920-1994
                     Balázs Árpádnak
Valami zene kellene,
kijózanító, nagy zene,
melytől a bódult hangulat
szétfoszlik, mert mindent tudat.
Tudassa azt, hogy összejátszhat
a vígság napjával a másnap,
tudassa azt, hogy réges-régen
már hét krajcárt sem ér a hét menny,
tudassa, hogy minden pokolnak
legalján szélmalom zokog csak,
tudassa, hogy a Golgotán fent
még Mária könnye is álszent,
tudassa azt, hogy soha többet
nem lesz húsvétja már a földnek,
tudassa azt, hogy ránk omolhat
a hallgatások tornya holnap,
tudassa, hogy minden szavunkban
lassan pusztító stroncium van,
tudassa, hogy a muzsikából
mind harsányabb halál rikácsol,
tudasson mindent, ami minket
meghazudtolására ihlet,
szóljon igazmondó zene!
S vitázzunk még egyszer vele.

Baranyi Ferenc
A FORRADALOMÉRT
Dobrosi Andrea
Gondolatpihét
Hitelre hajtott hazán világom,
a gavallér rend helyett kitárom
kezem. Adós eleganciámat
itt őrzöm, itt ér öröm és bánat,

erre vonzom utódom, mint mágnes
vasat. Álmom sorvadt lényeg, látens
képeket gyógyítok önmagamban,
TV-jósként szólok szakadatlan,

szelíden. Pusztába kiáltva is
tudom, mi vár, a dicső, de hamis
ígéretből várat építhetek.
Velem cipeltetnek súlyt, köveket,

hogy a bástya védjen. Fizetségem
a szánalom, megvetés, de még nem
vonhatok vállat. Hajszol vadállat,
a kerge lét. Egyszer megtalálhat.

Egyszer. Majd, ha talpam égre fordul.
Akkor se kérek hantot reformul,
csak egy gondolatpihét, hogy szálljon,
szitálja rám fényét, boldogságom.
l
...
Következő oldal>>>
Nagy István
festőművész
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
2. oldal
próza, versek
Albert-Lőrincz Márton: Tölcsérpróba
Baka István: Éjszaka, feketeménes
Balogh Örse: Impressió
Bárdos László: Korrespondencia
Bittner János: Provokativ vers
Debreczeny György:
égszakítás, földindítás
Fetykó Judit: … foszlányok.
G. Ferenczy Hanna: Aszód
Gligorics Teru: Szépséged záloga
Juhász Ferenc: Ezüst
Kajuk Gyula: Múló évszakok
Kardos András: Hűtlen Barát
Ketykó István:
Kelts fel, ha rosszat álmodom
Koosán Ildikó: Ez ma a tét!
Kő-Szabó Imre: Elnyújtott sípszó
Kovács Jolánka: Az ég alatt
Lehoczki Károly: Tilosban
Nógrádi Gábor: Ő
Péter Erika: Eltékozolt lapok
Pethes Mária:
Végleges csillagrendszer
Petőcz András: Visszatér amúlt
Pongrácz Ágnes: Csalódások
Ricza István: Kell az a ponton
Szakáli Anna: Csillagragyogás
T. Ágoston László: Egérfogó
Varga Tibor: Még szorítom kezét
Végh Sándor: Küldetés
Verasztó Antal: Isten kertje
3. oldal
elfeledettek
4. oldal
klasszikusaink
Illyés Gyula
versek, próza
5. oldal
gondolatok
Fenyő László
versek
Csiba András
A demokrácia szintjének
javítása, mint vízió.
"Gyáva népnek nincs hazája!" Szechenyi